Tompa Andrea, az Erdélyből áttelepült színikritikus, író második regénye gyönyörűséges olvasmány. Olvasni is boldog izgalom, s a várt és bekövetkezett végkifejlet teljessé teszi a katarzist.
Kettő orvos Erdélyben – elhatározásuktól, majd az egyetemi éveiktől követhetjük nyomon egy leány és egy fiú sorsának és gondolatvilágának alakulását a 20. század eleji Erdélyben. Az elbeszélések egymással párhuzamosan futnak, naplószerűen, egyes szám első személyben. Az első fejezetekben még nehezen bogozzuk ki, ki is beszél, s azonosítjuk be a két főszereplőt: a nagyenyedi zsidó leányt, s a Brassó melletti magyar jegyző fiát, hogy aztán mind mélyebben megismerve őket, alig várjuk kinek-kinek a következő fejezetét. Nevük – minthogy magukról beszélnek – nincsen; közben nem hiányzott, de elolvasva talán jobb lenne nevesített alakjukat visszaidézni.
A pályaválasztást mindkét család ellenzi. A leány a határozottabb és céltudatosabb, ő szakítani is kénytelen a családjával, hogy aztán a kolozsvári egyetem öntudatos ösztöndíjas leányhallgatójaként okosan bár magányosan küzdjön meg minden nehézséggel. A fiú a határozatlanabb, ő csak azt érzi, hogy az apja nyújtotta férfiúi és hivatásbeli mintát nem szeretné követni.
Sok benyomás formálja őket, ismerkednek a korabeli Kolozsvár (1910-es évek) szellemi világával, mindennapi életével, az élményeket színesítik a fiú nyári pesti kiruccanásai, a leány munkavállalásai, formálódik bennük az erdélyi létélmény. A naplók nagyon személyesek és őszinték, a felnőtté válás legbensőbb történéseit is rögzítik, bár a legfontosabb dolgokban szemérmesek, s a legfontosabbat el is hallgatják. Vannak tanáraik, akik meglátják bennük a tehetséget, és segítik őket, hogy megtalálják az útjukat. A leány egyetemi előmenetele egy kiválóan felkészült, lelkiismeretes orvost ígér tudományos tevékenységgel – ezt majd be is váltja. A fiú egy pesti nyáron beleszerelmesedik a vízbe – ez egybevág a balneológia tudományának megjelenésével és divatjával és apja fürdővárosi terveivel is; egy tanára pedig felfedezi rendkívüli kézügyességét, és a chirurgia/sebészet felé terelgeti. Innentől mindenki úgy vigyáz rá és segíti, mint a jövő nagy sebészorvosát.
S ekkor tör ki az első világháború. Ez mindenkit a felnőtt élet sűrűjébe vet bele. Az egyetemen gyorsítottan kapnak diplomát, a fiúnak úgy ontja a háború az operációs anyagot, hogy a háború végére lemond a szerelmetes sebészetről; a leány hadikórházban dolgozik, majd gyorskocsizó (mentős) lesz.
Sorsuk itt-ott összeér, találkoznak egyszer-egyszer, tudnak egymásról, egy rendkívüli éjszaka a háború folyamán rendkívüli találkozást hoz közöttük, de eztán a háború elsodorja őket egymástól. Megélik a román bevonulást, az elszakadást Magyarországtól. Megismerjük ezt a kataklizmát az ő érzéseiken keresztül. A fiú falusi körorvos és fürdőorvos lesz Brassó mellett, a leány gyermekorvos és árvaházvezető Kolozsváron, társadalmi érdeklődése, értelmiségi elhivatottság-tudata rengeteg tennivalót diktál neki, de mindketten magányosak, személyesen is, s a leszakított csonka illetve új román hazában is. „Pedig oly boldognak kell érezzem egész életemet, mikor rá gondolok, mert tudom, megyek a dolgomra, hol nekem munkám van, s oda egész tudásommal kellek. (…) S akkor mégis mily sűrű s szürke e rám boruló nap, tiszta kopasz, semmi öröm s lelkesedés énbennem”
Nem lehet, hogy ez a két ember ne találkozzon, hogy külön-külön éljék le mind magányosabb, szomorú életüket. Közeledik a könyv vége, s semmi. Előre kell lapozni, vagy a tartalomjegyzékhez, van-e olyan fejezetcím, mely a találkozást ígéri. S az utolsó előtti fejezet címe: Két ember közt a legrövidebb út a leghosszabb. S innentől minden olyan egyértelmű. Új időszámítás kezdődik. Tudatosan ismerkednek egymással, vigyázva, el ne romolhasson semmi, s az örökkévalóba is megtervezve induljanak, ne fejest ugorva. Kettő orvos Erdélyben…
