John Boyne ír származású író regénye világszerte hatalmas sikert aratott, 64 kiadásban jelent meg, 2006-ban elnyerte az Év gyermekkönyve díjat, s 2008-ban a Harry Potter-filmek producere filmet készített belőle.
A könyv címének és a borítójának együtteséből sejthetjük, hogy a regény egy II. világháborús témát dolgoz/dolgozhat fel – s ez az első 1-2 oldal elolvasása után nyilvánvalóvá válik. A cselekmény főhőse egy jómódú, német családban nevelkedő 9 éves kisfiú, Bruno. Életében óriási változás következik be: édesapját – akivel „a Führernek nagy tervei vannak” – Berlinből Auschwitzba vezénylik. A kisfiúnak szakítania kell régi életével, búcsút kell intenie barátainak, a nyári terveknek, a felfedezésre váró ötszintes házuknak. „Az egyik nap még tökéletesen elégedett volt”, a másik nap pedig egy barátságtalan, szögesdróttal, távírópóznákkal körülvett, rideg házban találja magát, s úgy érzi, hogy ez a költözés „szörnyen nagy hiba, amiért majd nagy árat kell fizetni”. A kalandregényeket, felfedezéseket kedvelő Bruno unalmában, s kíváncsiságától vezérelve elindul, hogy megismerje ideiglenes lakóhelyét. Így találkozik a koncentrációs tábor szögesdróttal elkerített, másik oldalán üldögélő zsidó – „csíkos pizsamát” viselő – kisfiúval, Smuellal. Két teljesen egykorú gyerek ül egymással szemben nap, mint nap: az egyik oldalon egy önfeledt gyerekkort élő, a másikon pedig egy embertelenséggel, kegyetlenséggel tönkretett, a gyermekkornak búcsút intő kisfiú. Egy évig majdnem minden nap találkoznak, szoros barátság alakul ki kettejük között, mely halálukig tart…
Az író Bruno szemszögéből tárja elénk az eseményeket, s így sokszor megmosolyogtató, ugyanakkor hihetetlenül elszomorító, ahogy ez a gyermek a haláltáborok világát látja: kezdetben nővérével úgy gondolják – a szoba ablakából jól látható táborról – hogy egy farm mellé költöztek, de nem értik, hogy miért nincsenek állatok, miért csak férfiak vannak, miért kopasz mindenki, s miért van mindenkin egyforma csíkos pizsama. Elképzeli, hogy Berlinhez hasonlóan ott is vannak éttermek, kávézók, egymást érik a zöldséges és fűszeres boltok. A gyakori találkozások ellenére is megfejthetetlen számára, hogy a gyerekek miért nem játszanak, miért piszkos a ruhájuk, s hogy Smuel egyre soványabb és szürkébb, pedig ő rendszeresen ellátja a konyhájukból csempészett élelemmel… A kérdésekre a beszélgetések ellenére sem kap választ, hiszen neveltetéséből adódóan nem akar udvariatlan lenni, ugyanakkor Smuel sem szívesen beszél az őket ért kegyetlenkedésekről.
A háború, s annak hatása a német családok mindennapjaira is rányomta bélyegét. Bruno az újabb és újabb ismereteknek köszönhetően sem lát tisztábban: még mindig nem tudja, hogy mivel foglalkozik a papája, hogy a felszolgáló, aki orvos volt (zsidó származású) miért pucol répát és burgonyát, hogy a nagymama miért haragszik a papára, hogy a mamája miért iszik annyi sherryt… Bruno gyermeki tisztalelkűsége mindvégig megmarad, hiszen kedvesen, tisztelettudóan beszél a felszolgálóval, s mélységesen megrázza, amikor az egyik tiszt megveri azt. Szörnyen érzi magát, amikor Smuelt elárulja, bár nem tudja, hogy miatta kapott verést. Gyerekek lévén nem beszélgetnek ideológiai, vallási kérdésekről – tiszteletben tartják a horogkeresztes karszalagot és a Dávid csillagos kitűzőt egyaránt. Ennek ellenére sokat megtudhat az olvasó mind a németországi állapotokról, hétköznapokról, mind a koncentrációs táborokról.
A regény gyermekkönyvnek íródott, amit az egyszerű nyelvezet igazol is. Ám a témaválasztás meglehetősen komoly, egy felnőtt számára is megrendítő olvasmányélményt szerez. Ugyanakkor mindenkinek ajánlott lenne elolvasni, mert tudatosítani kellene, hogy egy ilyen „história” „soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem.”