A Szindbád Szibériában sok mindenről szól nekem, de főleg a háborúról és az azt átélő emberről. Nemigen van köztünk olyan ember, akinek nem jutott volna már eszébe, milyen szerencsés, hogy nem volt kénytelen átélni egy háborút vagy belepusztuni sokadmagával egy háborúba. Szindbád, a nyárligeti nyomozó a háború után kerül Szibériába, ott találkozunk vele lágernyikként, majd Pervijplán város nyomozójaként. Eközben sok emberrel kerül kapcsolatba, s mindenkiről kiderül, nincs köztük olyan, akinek az életét nem változtatta volna meg gyökerestül a háború, amelyhez pedig semmi köze nem volt, vagy nem akarta, hogy legyen. S nemcsak a második világháború, hanem az azt megelőző 20-25 év. „Mindenkinek sorsa van”, de nem olyan, amelyet magának alakított volna: a lágerparancsnok Greckinek, aki kutató nyelvész volt, s szeretett családja a sztálingrádi blokád alatt pusztult éhen, míg ő katona volt; Szonyának, akinek anyját és testvérét megölték, s őt Szindbád szerelme sem tudja megmenteni, hogy e súlytól meg ne bomoljon az elméje; Ink nyomozó Szerjózsa fiának, aki csaknem belepusztul, hogy az anyja elvesztésének fájdalma nem bír könnyekben formát ölteni. S szól arról, hogy a felfoghatatlan dolgok mit tesznek az emberrel, hogy Grecki, akit a szenvedő emberek már nem érdekelnek, extázisba jön attól, hogy a sziléziai németek nyelvében, nyelvi örökségében felfedez valami rendkívülit. Aztán még megkegyelmezhetne neki a sorsa Peter a német kisfiú megmentésével, mégsem lehet része ebben a szerencsében.
Szól a huszonöt éve folyó társadalmi kísérlet kiszámíthatatlan kérlelhetetlenségéről, az ebben élő emberek fortélyos félelméről, az elképzelhetetlen szegénységről, s hogy mit jelentett ebben a reménytelenségben az orosz embereknek Ljuba Orlova, a gyönyörű filmsztár.
Szól még a regény Szibéria, a Bajkál és a tajga elképzelhetetlen és felfoghatatlan méreteiről, mélységéről és csodáiról, a nerpákról és a tarbagánokról, ahol néha úgy érezheti magát Szindbád, minth az idők kezdetén lenne.
És szól a mi Szindbádunkról, akit szerencséje és tehetsége kiemel a lágerből, nyomozó lesz, követhetjük zseniális logikáját pervijpláni ügyeiben, mert számára a legfőbb törvény: aki gyilkolt, annak bűnhődnie kell – mégis akad olyan eset, amikor ezt elengedi. Végigkísérhetjük szerelmét Szonyával, akit megtalált magának, és bizonyosan tudja: „Szonya az. Ő a válasz. A kérdésre, amit ingadozó hitével ezerszer feltett már magának: „Mire való ez az egész?” Mert minden Szonyáért volt és van” – s mégis a végén azt kell hogy gondolja, nem mondta neki elégszer, hogy szereti.
Szindbád 1948-ban hazatérhet. Vagy mégsem? Csabai László nem fejezi be a történetet, túl sok szálat hagy nyitva, nyilván nem döntötte még el, hogyan folytatja majd. De így a vége kicsit ügyetlenre sikerült, nekem legalábbis hiányérzetem volt. De várom a folytatást, mert Szindbádot már Nyárligeten nagyon megszerettem.
