2014 a Holokauszt éve lesz Magyarországon. Bizonyára sok könyv fog napvilágot látni, emlékezni és emlékeztetni. A saját emlékeink különösen fontosak, így nekünk, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeieknek külön fontos az emlékezés évét megelőzően létrejött, és részleteiben már megjelent interjúkötet, melyet Klein Éva jegyez, mint kérdező.
A Vészkorszak idején kb. 4.800 nyíregyházi zsidó vallású személyt írtak össze a hatóságok. A felszabadulás után már csak pár százan tértek vissza, akik közül sokan elvándoroltak a következő évtizedekben. Ma a megyében mintegy 150 zsidó vallású, illetve zsidó származású személy él. A Nyíregyházi Zsidó Hitközséggel kb. 60-70 fő tart szorosabb-lazább kapcsolatot. Klein Éva fontosnak tartotta, hogy megszólaltassa közülük azon keveseket, akik még 1944 előtt születtek, résztvevői, szemtanúi voltak a háború előtti, hagyományokon, szokásokon nyugvó városi és vidéki zsidó életnek, majd elszenvedői a Vészkorszaknak, megjárták a poklok poklát, s visszatértek onnan.
A visszaemlékezésekben ismétlődnek a közös sorsok elemei: a gettó Nyíregyházán, a Nyírjesen, Varjúlaposon, Sima pusztán, az utazás a marhavagonban, Auschvitz és más táborok, Mengele doktor, a szelektálás, az ekkor utoljára látott hozzátartozók, az appelek, a gyalogmenetek, a felfoghatatlan és elképzelhetetlen körülmények, az éhezés, a kegyetlenkedések, a mindennapi halál, majd a felszabadulás, a körülményes hazajutás, itthon az elfoglalt lakások, az otthontalanság, a megkapaszkodás vagy továbbvándorlás.
Az évek, évtizedek konszolidálták az életeket, a leírhatatlan élmények azonban kitörölhetetlenül belemaródtak a lelkekbe. Eleven, felkavaró vallomások, emlékezések sorjáznak, korabeli és mai fotókkal illusztrálva. A fotókon gyönyörű leányok, fiatalemberek, családok, gyermekek, a polgári béke pillanataiban, erős kontrasztjaként, hogyan lett ebből a világból egy szörnyű pokol. Nem szépirodalmi szöveg, hanem hétköznapi, áldozatokká vált emberek valóságos emlékei, akik túléltek, s a borzalmakkal lelkükben megpróbáltak később normális hétköznapi életet élni. Többségében nem beszéltek róla a későbbi családnak. „Hogy is lehetett volna a borzalmakról beszélni? Nem lehet azt elmondani, hiszen már csaknem 70 éve, de még mindig hallom a kutyák csaholását, érzem a szabadban égetett holttestek szagát. Mindig azt mondom, hogy nem szabad hátranézni, csak előre, mert másképp hogy lehetne mindezt kibírni?” – fűzi hozzá emlékeihez Zelekovics Ilona.
A tanúvallomások többsége már megjelent a hitközség Sófár c. lapjában, amely az interneten is olvaható (www.sofar-ujsag.hu), a könyv pedig elérhető a könyvtárban a Helyismereti gyűjteményben, s a Felnőtt kölcsönzőben.
