Scherter Judit: Hősnők és írók (Bp. : Magvető, 2013.)

Scherter Judit őt régen izgató kérdéseknek szentelt interjúkötetet. Kortárs magyar írókat faggat a nőkről: saját nőalakjaikról, az életükben fontos szerepet játszó nőkről: szerelmekről, családtagokról, kedvenc, emlékezetes irodalmi nőalakokról, általában a nőkről, a nőiségről, nőkhöz való viszonyukról. A megkérdezettek: Nádas Péter, Grecsó Krisztián, Forgách András, Spiró György, Kukorelly Endre, Márton László, Darvasi László, Háy János, Parti Nagy Lajos.
Leginkább a saját maguk alkotta nőalakok kerülnek szóba. E beszélgetéseket nagyon érdekes olvasni, ha az ember már olvasta az adott művet, ismeri a nőalakot, akiről szó van, de ha nincs ilyen előismeret, kedvet kaphatunk ennek a műnek a megismeréséhez is, felvehetjük az elolvasandó könyvek listájára. Érdeklődéssel olvastam, mit gondol Darvasi László Zsófiáról és Kláráról, a Virágzabálók szereplőiről, s kedvet kaptam Szív Ernőként jegyzett összegyűjtött szerelmei megismeréséhez. Spíró megindokolja, miért csúnyák a Fogság női.
Grecsó Krisztián szeretettel beszél nagymamájáról, akit regényeiből is megismerhettünk. „Jó nőnek” nevezi, aki erős minta volt a családba érkező nőrokonoknak, „azt az erőt képviselte, ami generációkon keresztül átível, megalapít és összetart valamit, amit családnak nevezünk”. Spíró beszél a „rémes anyákról”, a sajátjáról, akit gyerekként adottságnak látott, csak ifjúkorában jött rá, hogy maga volt a lidércnyomás.
Számukra emlékezetes irodalmi nőalakokat elég nehezen idéznek fel. Szinte mindannyian említik Karenina Annát és Bovarynét, mint erős és jól megírt nőalakokat. Parti Nagy Lajos egyértelműen Édes Annát emeli ki. Külön válnak a kamaszkori és későbbi élmények. Háy János Vicuskába volt szerelmes, Nádas Péter, a Csendes Donból emlékszik Akszinyja és Grigorij erotikájára, Márton László a Lollobrigida-alakította Esmeralda megmentéséről álmodozott. Kortárs nőírók alakjait is számba veszik, szóba kerül Szabó Magda, Rakovszky Zsuzsa és Tóth Krisztina. Závada Pál Jadvigáját is emlékezetes nőalaknak tartják.
Általában a nőkhöz való viszonyát hosszasan boncolgatja Kukorelly Endre és Darvasi László. Kukorelly, az Ezer és 3 írója, bevallja: „Azért kezdtem el írni a nőkről, mert arra jutottam, hogy nem értem őket, akármilyen hülyén hangzik, és gondoltam, ha leírom, jobban értem.” Majd: „A férfiak fölöslegesek, nem kár értük. A női bölcs pozíció, a férfiak az öregedéssel válnak bölccsé. […] A nőkben eleve ez a nyugalom van. Nyugi, jó ülni a melegben, minek menjen ki. Harcolni. Kiszámíthatatlan. El is tévedne! Ez mind stimmel, ennek megfelelően ilyen érdekesek, bámulom őket, mennyire zseniálisak és mennyire nem csinálnak semmit!”
A beszélgetések szinte ugyanannyira szólnak a férfiakról, mint a nőkről, magvas gondolatok fogalmazódnak meg életről és párkapcsolatról. Háy Jánostól idézek: „ az ember mint férfi próbálja elhitetni magával, hogy az a dolog, amit csinál, fontos.” „ a férfiak feladatvállalása a világban nem annyira mélyen egyértelmű, mint a női feladatvállalás, és ezért van vagy könnyebben jön ez a sodródás: pia, lezüllés, munkagyűlölet, vagy épp a munkamánia.” „A nők képesek figyelni a másik emberre, míg a férfiak általában önmagukra figyelnek.” „Az az evidencia, ami a nőket a természethez, a teremtés folyamatához köti, erős belső stabilitást ad nekik.”
Kukorelly Endre az Anna Karenina kapcsán a férfistratégiákról értekezik.
Szó esik a nőírókról és az írófeleségekről is, és más írók viszonyáról a feleségükhez. Grecsó Krisztián Móricz feleségeihez/nőihez való kapcsolatáról osztja meg gondolatait, miközben az író naplóját „ a legőszintébb alanyi olvasóként átélve a legőszintébb szorongással” követte.
Az interjúk után irodalmi szemelvények is olvashatók a megnyilatkozó írók műveiból. Aki nemcsak szereti a szépirodalmat olvasni, de az írókra, az alkotásra, a háttérre is kíváncsi, annak őszintén ajánlom ezt az érdekes kötetet.