Örkény István korai, eddig ismeretlen regénye jelent meg 2012-ben a Palatinus Kiadónál. 22 éves korában írta 1934-ben, a megsárgult gépelt lapok egy koffer mélyéről kerültek elő. Érdekes módon az író sem beszélt róla a későbbiekben. Eltűnt a világháború kataklizmájában, s talán fiatalkori zsengének tartva nem is különösen kutatott utána később. A mű sokkal inkább viseli magán a kor regénydivatjának, egy jellemző típusának a jegyeit, mint a későbbi Örkény jellemzőit.
Különös, titokzatos idegszanatórium a svájci határ közelében, benne egy fiatalember, aki nem beteg, csak „kissé ideges”, s élete válságba jutván itt szeretne tisztába jönni önmagával, kibogozni a múltat, a gyermek- és ifjúkort, hogy tovább élhessen. Thomas Mann Varázshegye, a Márai-regények világa, Freud pszichoanalízisének korabeli divatja juthat eszünkbe róla, nekem leginkább Szerb Antal számomra nagyon kedves Utas és holdvilág c. regényét idézte vissza, Mihály elveszettségét és kiútkeresését, hogy hogyan élhet tovább az ifjúság múltával – bár hatásában és az élményben nem mérhető ahhoz. Kapu Kristóf görcseire a család múltjában megtalálja a magyarázatot, s azt maga után hagyva tiszta lappal és lélekkel indul új útjára.
„A könyv olvasása egy időutazáshoz hasonlít: utazás az életmű múltjába, alkotója fiatalkori én-jébe, az emlékezés örvényeibe, írói iskolák, korstílusok, elmúlt társadalmak, életérzések elsüllyedt, varázslatos és egyben veszélyes világába” – írja szubjektív jegyzeteiben a szerző felesége, Radnóti Zsuzsa.
