Örkény behúzott a csőbe – 100 éve született az író

Színházunk az évforduló kapcsán tűzte műsorra Örkény István Kulcskeresők c. drámáját a kamaraszínpadon. Elmentünk felkészületlenül, a dráma előzetes ismerete nélkül, s beleestem a csapdába, hagytam magam meggyőzni a meg nem nevezett Bolyongó által, hogy Fóris pilóta majdnem katasztrofális leszállása a lehető legjobb megoldás volt, tulajdonképpen hőstett. Szinte katarzis közeli állapotban néztem a boldognak látszó végkifejletet: leszállt közénk egy angyal, s a már-már végzetesen tönkrement házasságot megmenti, tisztázza a félreértéseket, más megvilágításban helyre teszi a dolgokat, milyen jó, hogy szinte mindenkit megbékéltet magával. A Szomorú vasárnap önfeledt éneklése a végén már azért gyanús, és belezavar a képbe a repülőtérről megérkező újságíró, Bodó, aki a hazatérő Nobel díjas tudós szavaival ilyeneket mond: milyen ország ez, mikor tanuljuk már meg, mi micsoda, milyen „tökéletes ország” az, ahol senkinek nincs semmi ötlete, hisz a tökéletesen már nem lehet javítani. A színpadon lévők bódultságukban nem értik, a néző pedig zavarba jön. Mi is történt itt? S ha otthon (vagy másnap a könyvtárban) előveszi segítségül a leírt drámát is, megvilágosodik. Örkény a bevezetőben egyértelműen fogalmaz: „A kudarcról lesz szó. Leszámítva a boldog keveseket, akiknek „minden sikerül”, egyéni sorsunk – ha úgy tetszik: történelmünk – sokkal több balsikerrel sújtott, mint ahány sikerrel jutalmazott. Ezt a passzív mérleget lehet persze végleges életcsődként is elszenvedni, s aki ebbe beletörődik, más útja nem lévén alkoholista lesz. Sokan buknak el így, de a statisztikai többség a balsikert elviseli, túléli, sőt egy egészségesen logikátlan logikával sikerré is tudja eszményíteni. Ahogy szervezetünk a betegség párjaként, magában hordozza a gyógyulás erőt, akként működnek lelki életünk fehér vérsejtjei, melyek megölik a kórokozót, feledtetik a vereséget, s varázsolnak vesztesből győzőt.”
Milyen nép is vagyunk mi egy szóval? álmodó – írja másutt. „Álmodók! Önhitegetők! Világbolondítók!” – üvölti Bodó a végén.
A Nobel díjas tudós visszafordul. „Pedig, és ez a furcsa maguknál, megesküszöm rá, hogy ez a repülőgép jó, a személyzete képzett, a pilótája elsőrangú, és… És mit ott zötyögünk a vadvirágos réten, bele a semmibe… Hogy csinálják ezt? Mikor jönnek rá, mi mire való? Egy kalapács: szöget a falba verni, az a kocsonyás anyag a fejünkben: gondolatokat termelni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni vagy felülni rá, az kettő! Itt van maguknál valami zavar […] És most csak arra kérem, szíveskedjék megmutatni, hol a jegyiroda.”