Gergely Ágnes munkáival eddig – bevallom – nemigen találkoztam. 2013-ban önéletrajzi jellegű, visszatekintő kötete jelent meg Két szimpla Kedvesben címmel, melyről jókat olvastam, hallottam, s gondoltam ez a legjobb alkalom az írónővel való ismerkedésre.
Nem csalódtam, ezután biztos, hogy más könyvét is leveszem majd a polcról, beleolvasok verseibe, műfordításaiba, poétikus prózájába, mint amilyen ez a kötete is.
Az 1933-ban született szerző gyermek- és ifjúkorát idézi fel a regényben. Az emlékek a kora gyerekkorból töredezettek, a kép is nehezebben áll össze. Édesapjáról, aki a világháború áldozata lett, mégis éles és pontos képet őriz, s ez az emlék egyértelmű iránytűje lesz a későbbi bizonytalan és nehéz években. A szeretetteli, értelmiségi polgári családi lét fokról fokra hullik szét a háború folyamán. Apa nélkül, rokonokhoz menekülnek, megjelölve, megbélyegezve keresik a túlélést édesanyjával. Közvetlenül a háború után Szegeden, az összetartó nagycsaládban úgy tűnik valaemelyest folytatható a megszakított létforma, de pár év múlva – ahogy elkezdődnek az államosítások, körvonalazódik a jövendő hatalom – pesti albérletbe kénytelenek költözni, anyja munka nélkül, ő különböző bentlakásos intézetekben. Előbb zsidó majd állami gyermekotthonban, mindenütt idegenként, kívülállóként. A Rákosi-korszak gimnáziumának szelleméből annyira elege lesz, hogy nem várja meg az érettségit, elmegy vasmunkástanulónak, ezután már nem lehet baj a származásával, hisz ő maga munkás. Keresi a helyét, figyeli, mások honnan jöttek, hogy fogadják, amit látnak, hallanak, átélnek az országban, keresi, hogyan élhet az eltűnt gyerekkor normái szerint ebben a teljesen megváltozott új világban. A szakérettségire készülve kerül először olyan közegbe, amely életreszólóan a bölcsészet felé irányítja, érzékeny, szenvedélyes diáktársak, művelt, elhivatott tanár, bár utóbb restelli, hogy a korszellem ebben a közegben őt is elvitte. Itt ismeri meg azt a fiatalembert, akivel kapcsolatát ezután hosszú éveken át követhetjük. Innen már majdnem egyenes út visz az egyetem angol szakára. Az egyetemi évekre esik 1956, amely az elején elragadja, de aztán megtapasztalja árnyoldalait is. Az egyetem után tanári állást kap, s egyre több műfordítói munkát. Közben – az ötvenes évek tapasztalatait összegyűjtve – felnő. Édesanyjával él, akit a fiatal lány szemével látunk, s ugyanakkor a 80 évesen visszatekintő nő tekintetével is. Érzékeljük a távolságot is, és a köteléket is köztük, s az özvegy anya drámáját, ami szintén megérne egy regényt, s bölcs megérzését, előrelátását, amivel leányát a rossz döntéstől igyekszik megóvni. S ez a rossz döntés lenne az elköteleződés szerelme mellett, aki érzékeny „pusztafi”, akivel egy szellemi hullámhosszon vannak, de végig érezhető a kapcsolatukban valami bizonytalan, nyugtalanító. A pusztáról kinőtt elsőgenerációs értelmiségi e helyzet dilemmáival is nehezen birkózik, egyre többször nyúl a pohár után, s egy ilyen helyzetben olyan ősi beidegződések szakadnak ki belőle (szállásadónőit „mocskos kurva zsidóknak” nevezi), ami ráébreszti Ágnest: „… minden elnézhető, de ezekhez a szavakhoz vér tapad, az apám vére … és ezek a szavak sohasem múlnak el …”
Anyja így nyugtatja a jövő felől: „Nincs szerencséd a férfiakkal … ne törődj vele. Neked egyetlen szerelmed van, az írás. Kifoszthattak bennünket, a tehetségedet nem vehetik el. Dolgozz. Író leszel, majd én megmutatom.”
